Nagyon sok gondolat kavarog a fejemben pár napja. Valószínűleg a rengeteg impressziónak is köszönhetően, amelyek érnek, meg alapvetően, éppen ilyen időszakomat élem. A tegnap például láttam egy leszbikus párt, ahogy kézen fogva, fáradtan cammogtak ki a metróból. Még egy kis puszit is váltottak. Attól féltem valaki esetleg megszólja őket. De szerencsére senki nem akarta megmondani nekik hogyan éljék az életüket. Aztán azon gondolkoztam ma reggel, hogy egyáltalán honnan veszik egyesek a bátorságot, hogy megszabják másoknak hogyan éljenek. Hiszen ha belegondolunk, nagy valószínűséggel tényleg csak egy életünk van. Egyetlen egybe kell mindent belezsúfolni. És állandóan választani kell. Tudjátok, ahogy a dal mondja, ha lenne két életem… de nincs. Ha csak nem vagy Buddhista, és nem hiszed azt, hogy a lelked vándorol. Bár még így is elképzelhető, hogy következő életedben hörcsög leszel nem ember. Nem tudom, érthető-e, hogy mit akarok mondani… Mivel csak egyszer élünk, egyek vagyunk, tökéletlenségünkben is egyediek, megismételhetetlenek, csak mi dönthetjük el mit kezdünk az életünkkel. Kitartani egy társ mellett egy életen át, lemondás és ajándék egyszerre. Nekünk kell eldöntenünk, hogy mi a fontosabb. Hajtani, kutatni az ismeretlent, egyedül, néha útitársak mellé szegődve. Vagy kitartani egy valaki mellett, és az eltelt évek során a kiszámíthatóság langymelegében megélni a boldogságot. Ami természetesen mindenkinek más. A napokban megnéztem az Utolsó skót király című filmet. Döbbenetes. Ajánlom mindenkinek. Az ember, aki dönthet életről és halálról, nagyon veszélyes. Ahhoz túl gyengék vagyunk, hogy ezt a luxust bárki kiérdemelje. És mégis... A döntés mindig az emberé. Ez a legnagyobb hatalom, amit kaptunk, hogy eldönthetjük, mit teszünk, merre indulunk, mit cselekszünk. Ez alapján ítéltetünk. Nem feltétlenül Isten színe előtt. Én nem is hiszek benne úgy ahogyan az nagyon sok helyen megjelenik, megszemélyesített formájában. Nagyon sok emberi tulajdonságot ráaggatva. Szerintem nem ilyen. Kamaszkoromba egy este hazafelé sétálva egy ismerősömmel, az eget kémleltük. Belefájdult a fejünk a gondolatba, hogy mi is az a világegyeteme, mekkora, kik élnek benne, és mekkorák vagyunk mi benne. Vicces elképzelni, hogy az ember nem más, mint egy porszemnyi lázadás, önzés és szeretet. De ez a kicsi porszem mégis nagy, mert övé a döntés hatalma, saját élete fölött, és a legbrutálisabb, amit elkövethetünk egy ember ellen, amikor elveszük a döntéshez való jogát. Belenyomorítjuk a mások által megalkotott korlátok közé. Megkötjük a kezét lábát, például azzal hogy nem utazhat külföldre. Befogjuk a száját, hogy ha kimegy az utcára és elmondja a véleményét lelőjük. Megpróbáljuk neki megmondani, hogy mit gondoljon, és aztán csodálkozunk ha nem nyeli le. És hazudunk, hazudunk, hogy ne tudjon jól dönteni. Elhallgatjuk előle az igazat, az információt.